"Bízzátok rám. Patak vagyok."

kis pelenkás blogom van. kezdeti döcögős beírásokkal. de már most jobb, mint a naplóm 12 évesen. ahová nap mint nap azt írtam, hogy "semmi". de írtam naplót. három hónapba telt, míg bevallottam, hogy nem jó ez a napló nekem.

most skypolok egy barátommal, és közben rájövögetek, hogy miért is kezdtem el ezt a medret ásni. azért, mert egy csomószor van, hogy hülye/okos/unalmas tök mindegy milyen, de gondolatok jutnak eszembe, amiket kimondanék, leírnék. de vagy nincsen idő, vagy valahogyan nem olyan a hangulat, hogy leírhassam, néha még attól is félek, hogy hülyének néznek miatta, vagy egyszerűen csak nem örülnek annyira az adott gondolatnak, mint én. de azért érzem, hogy boldogabb lennék, ha megosztanám másokkal, mert én ilyen megosztós vagyok.

na és pont erre jó a blog. potenciális megosztás azonnali retorzió nélkül - hiszen lehet, hogy valaki elolvassa, örül neki (ekkor megírja hogy hűdejó), vagy nem tetszik és unja (ekkor elklikkel vagy megírja hogy hűderossz). de kimondom, leírom, és van elvi esély arra, hogy valaki elolvassa. és velem örül adott esetben annak, hogy ma úgy mentek a málnaszörpös üvegben a buborékok sorban, mint az óvodások, fegyelmezetten egymás után.

és így az a bűntudatom is eltűnik, ami néha van bennem ilyenkor, mikor nem mondtam ki valami gondolatot, megfigyelést, mert nem akartam kitenni magam annak, hogy valaki beszóljon vagy csak rámnézzen. ilyenkor néha gyávának érzem magam, olyannak, aki nem vállalja fel a saját hülyeségeit, pedig azok is ő.  igaz, hogy ez  talán objektíve nézve túlparázás, mivel  lehet, hogy nem is néznének miatta hülyének, de  az eredmény  a fontos: nem mondom ki és ettől ottmarad a tüske.  van olyan is, hogy nincsen ember, akitől tartanék, csak  nincsen senki akinek elmondhatnám, és mire van, elfelejtem. tipikusan ilyenek a villamoson utazás közben megfigyelt emberek.  de most majd őket is jól leírom :)