Gattuso vitapartnere nem egy kisasszony lelkületét viseli. Hogyan lehet vajon egy lelkületet viselni? Főleg focimeccsen. Hihetetlen, hogy miket tudnak összebeszélni a kommentátorok.
Voltunk Bécs szép városában május elsején. Nagymamámnak volt aznap szülinapja, és a másik nagymamámnak meg fenyegető közelségben van a névnapja, így jótét lelkületet viselő nővérkém, aki mióta külhonba szakadt, és csak néha jön haza, valamilyen titokzatos oknál fogva családszeretőbb, mint valaha, és ezért folyton mindenféle roppant kellemes ötletekkel áll elő, amelyek van, hogy jól sülnek el, de mindig nagyon nagyon fárasztóak, szóval nővérem kitalálta, hogy menjünk Bécsbe. Két nagymama meg mi ketten. Mintha kicsi gyerekeket vittünk volna, minden szempontból. Ennétek? Innátok? Be vagytok kötve? Nem fúj be a szél? stb. és mikor az egyik megérezte, hogy a másik a „rossz” (értsd folyton nyafogott, pedig nem volt rá oka, csak úgy alapból meg persze pszichésen is, még mielőtt igaziból elfáradt volna, már nyafogott és ahelyett, hogy engedte volna magát örülni, hivatalból nyavalygott), szóval a másik nagymama ezt megérezve csendes lett és ő volt a „jó”. Nem volt semmi baja (pedig ő is tud, ha akar) és mindennek örült. Nagyon mókás (elhatároztam, hogy leszokom a viccesről, és Anna barátnőmtől kaptam ezt a szót) volt az, hogy a gyerek-lét egy jellemző mozzanata így visszaköszönt.
Ma kiderült egy ismerősömről valami, amit eddig is tudtam, de eddig azt hittem mindig, hogy viccel, mert attól, hogy ezt állítja magáról (nem arról van szó, hogy meleg lenne), divatos lenne. De ma beszélgettünk, és őszinte volt, és átjött rajta az érzés, nem mondta így ki, de azért elég evidens volt, és éreztem, hogy ő nem viccel. És az a legfurcsább, hogy eddig bejött a gyerek, mint hím, olyannyira, hogy megfontoltam volna, hogyha. De most, hogy ezt tudom, bár nem csúnyább vagy hülyébb, vagy bármi, máris sokkal kevésbé vonz, inkább kissé taszít. Egész kicsit meg is sajnáltam. Bár itt bejön a kérdés, hogy érdemes-e, illetve lehet-e egyáltalán sajnálni valakit amiatt, ami szerinte nem rossz, illetve ami neki szubjektíve jó. Énszerintem ez a dolog objektíve, ill. a saját mércém szerint, ami ez esetben egybeesik a többségi állásponttal, nem jó, sőt kifejezetten rossz és picit beteges, szóval sajnálom, annak ellenére, hogy a sajnált alany ezt nem érzi sajnálandónak. És lehet, hogy épp ezért sem vonz már annyira. De új távlatok nyílnak, mert egyre őszintébb, és még a végén tényleg barátok leszünk.
A legyek nagyon hülyék. Ez az egy itt körülöttem különösen. Bejött, jó. Fényre gerjed, az is jó. De hogy kinyitom neki a szobaajtót, előszobában villany fel, máshol le, ideális légy-szobából-kiszervező módszer, és ez a tök itt gubbaszt a sötét szobában, miközben nyilván látja a fényt, de nem megy ki, és utána meg itt zümmög, az felháborító. Az a zsírosfajta húslégy, amitől azért félsz, mert attól félsz, hogy ha hozzádér, szétrobban és kiönti belsejét.
Keretes nap, legyek övezik. Reggel a legfelsőbbön, amíg vártunk az ítéletre, addig ott döcmögött egy körülöttünk, vagy fél órán át. Olyan is lett az ítélet :( .
Hétvégén voltam allergiás, nagyon, azután kicsit, végül Bándon, ahol csülköt ettem, sokat. Csülököt. Na jó, csülköt. Ez olyan szó, hogy leírva is olyan csülkös. A szó képe már egy jó kis cubákot (egyesek szerint cupák, én cubáknak hívom, és a gyerekeimnek is ezt fogom tanítani) idéz, olyan kis kompakt szó.
Elkiabáltam. Nyilván felháborodott az előző bekezdésen.
