azért félelmetes, hogy egy telefon, egy rosszul megjegyzett időpont, és egy félmondat mennyire boldoggá tud tenni. és nem szabadna. és csak azért van ez, úgy gondolom, mert kell az az embernek, hogy valakire gondolhasson, úgy hihesse, hogy valaki gondol rá, valaki azért egy kicsit legalább szereti (és most nem a barátokra gondolok, akik nélkül már régesrég a diliházban vagy a dunában lennék, hanem egy hímre / vagy nőre, persze, nekem nem, de ez egy pc blog/ :). és amikor kiderül hogy nem azért nem jelentkezett, mert le sem tojt, pedig itthon van, hanem azért, mert nem volt itthon, és amint itthon lett, ezt bejelentette, e örömmel tölt el. és az örömöm tetején ülve szánalmasnak érzem magam, mert tudom, hogy ez a telefon olyan barátos telefon volt, épphogy nem hímes, de mert csak ez van, ezt tuszkolom bele abba a skatulyába. a skatulyából meg kilóg a "barát vagyok nem hím" címke, de én azt is belegyömöszölöm. biztos, ami biztos.
de azért szánalmasan, mégis jól esik. nagyon furcsa, nem tudom, mással is így van-e, de én, ha nincsen kire gondolni, nem érzem jól magam. nem olyan jó felkelni, meg lenni, ha nincsen kire várni. és ilyenként nem jók a filmsztárok (én már pici koromban sem voltam filmsztáros, de sokan az osztály és óvodástársaim közül igen), szóval ez valami hús-vér emberke kell legyen. egy ideig elég volt az, hogy volt mire gondolnom a kire helyett, mikor annyit dolgoztam, hogy azzal keltem, azzal feküdtem, és gyakran azzal is álmodtam, és így egyszerűen nem volt erőm arra, hogy igényem legyen arra, hogy legyen kire gondolnom. de most hála a jó égnek van időm, szóval kell gondolnom. persze, sokkal jobb, ha az, akire gondolok, szintén gondol rám, és úgy gondol rám, ahogy azt én szeretném, de ez a dolog egyáltalán nem feltétlenül kétoldalú. nem azt mondom, hogy jobb, ha nincsen a másik oldalon valójában senki, hanem azt, hogy nekem mindenképpen szükségem van erre. szebben süt tőle a nap. mindemellett sokkal szörnyűbb és fájdalmasabb is a világ, de kevésbé üres.
