a munkáról nem akarok írni, elég legyen annyi, hogy nem akarok beszélni róla, mert felidegesítem magam, de már csak kilenc nap van, de az még kilenc nappal pont több, mint kéne. most épp órákat veszek magamtól, ahol azt tanulom, hogy ne kifacsart citromnak érezzem magam (mert az irreverzibilis és savanyú), hanem egy rugalmas szivacsnak, aki most épp csavart állapotban van, de ez interim és ebből csepp víz (= szabadság, narancslé, whiskey, új munkahely, opcionális) hatására virágzó boldog dagadó szivacsként szökellek majd tova. vagy valami hasonló.
idézem továbbá a mai nap legkedvesebb vigaszát (mikor kiborultam, hogy meg is fogok majd bukni, és sem ez a hely nem lesz (TG, teszem hozzá) sem az ab:
idézem továbbá a mai nap legkedvesebb vigaszát (mikor kiborultam, hogy meg is fogok majd bukni, és sem ez a hely nem lesz (TG, teszem hozzá) sem az ab:
"...akkor pihizel egy keveset
és elmész takarítónőnek
minden délután rá fogsz érni uzsonnázni
kevesebbet költesz majd migréngyógyszerre meg hülye szemüvegre meg refluxbogyóra
minden nap megmentesz egy vödör békát mert rá fogsz érni"
és tetszeni fog neked
és írsz egy könyvet: "Életem legjobb lépése volt, hogy megbuktam a szakvizsgán" címmel"
ma voltam mri-n. kiderült, hogy a migrén okának kiderítésére való vizsgálatok sajnos rövidtávon rossz hatással vannak rám, és migrént okoznak.
arra is rájöttem, hogy a varázshegyben mann nagyon okosat írt meg, ugyanis ha az embernek nincsen semmi baja (vagy csak úgy kb. van baja, mint nekem volt ma, "Nemsokára jövök, csók, kaja a hűtőben! Migrén" stílusú kettes szintű fájdalom), szóval a kórházban a totál egészséges ember is rosszul lesz és a végén már hisz is ebben, és a legvégén meg tényleg megfájdul. szóval ott üldögéltem a váróban (teszem hozzá háromnegyed órát vártam), mellettem ült egy szerencsétlen nő, akinek annyira fájt a hasa, hogy kiskori orvosakaroklenni emlékeim ellenére sem akartam tudni, hogy mivel műtötték. ő szegény beszélgetett volna, valamit beszélgettünk is, de többre nem volt lelkierőm, így a minimálisra szorítkoztam. utána persze a fentiek szerint nekem is elkezdett fájni a fejem, így már volt okom arra, hogy magamba forduljak.
a lábamat lóbáltam, főleg a harmincadik perc után, és egyre dühödtebben. ennek oka az is volt, hogy a szék pont olyan magas volt, hogy ha lóbáltam a lábam, akkor mindig csosszant egy kicsit a földön, ami pont megtörte a lendületet, és mindig új lendületet kellett vennem, erőből. szóval tudatosan kellett lóbálnom, nem lehetetett lendületből, magától. és ez nem volt olyan jó.
az ablak előtt belülről reluxa volt, úgy állítva, hogy ki lehetett látni rajta, de gondolom árnyékot vetett, amíg sütött a Nap. viszont az emberek, ahogy mentek kint, a reluxán át úgy tűntek, mint akik hátradőlve mennek, és mint akik valahogyan nem emelik a lábukat, hanem siklanak a föld felett. biztos úgy tört a fény, vagy nem tudom, de nagyon furcsa volt. olyan irreális. az egész hely olyan volt mellesleg, még a nem teljesen megkülönböztethető, ezért egybefolyó színű narancssárga barna piros csempék a padlón is ezt az érzést fokozták.
a vizsgálat maga szörnyű volt, mint ahogy emlékeimben kísértett. kaptam vattát, hangtompítási célzattal, közben azon töprengtem, milyen lett volna anélkül. de az ember érdekes teremtmény, kerestem a zenét a zajban, a ritmust, és ismerősként üdvözöltem a visszatérő melódiákat. ehhez képest viszont szegény bankautomata a váróban a monoton villogásával megőrjített, de sebaj. biztos a hangok mások. az mri alatt egész ügyesen sikerült mozdulatlanul maradnom, csak a végén mozgott már a lábam térdből, néha reflexszerűen rúgtam egyes magasabb hangokra. az alaphang amúgy, tehát a mikor csend volt a gépben belül, olyan volt, mintha egy madár csicseregne, kb. csiűfütty, és ezt ismételgette. de nem kétségbeesett madárcsirip volt, az biztos betett volna.
hazafelé láttam a Holdat, aki mellett van nagyon közel épp egy csillag. elszontyolodva gondoltam, hogy apám nem hívott fel, pedig ez biztos valami izgalmas csillagászati esemény, tehát biztos haragos rám valamiért, de mikor beértem az irodába, ahová a benthagyott mobilomlért mentem, és két nem fogadott hívásom volt tőle, és eszembe jutott, hogy a mobilomért mentem vissza, tehát nem is hívhatott, megnyugodtam. legalábbis felőle. a migrénkori reflexeimről és összeszedettségemről nem volt ilyen megnyugtató a véleményem. megint olyan volt így vezetni, mint mindig: megyek, nézek, de nem látok, gyűjtöm befele az ingereket, de sokkal lassabban dolgozom fel. viszont ilyenkor látszik, hogy azért nagyon nagy részben rutinból vezetek és van perifériás látásom. addig jó :).
arra is rájöttem, hogy a varázshegyben mann nagyon okosat írt meg, ugyanis ha az embernek nincsen semmi baja (vagy csak úgy kb. van baja, mint nekem volt ma, "Nemsokára jövök, csók, kaja a hűtőben! Migrén" stílusú kettes szintű fájdalom), szóval a kórházban a totál egészséges ember is rosszul lesz és a végén már hisz is ebben, és a legvégén meg tényleg megfájdul. szóval ott üldögéltem a váróban (teszem hozzá háromnegyed órát vártam), mellettem ült egy szerencsétlen nő, akinek annyira fájt a hasa, hogy kiskori orvosakaroklenni emlékeim ellenére sem akartam tudni, hogy mivel műtötték. ő szegény beszélgetett volna, valamit beszélgettünk is, de többre nem volt lelkierőm, így a minimálisra szorítkoztam. utána persze a fentiek szerint nekem is elkezdett fájni a fejem, így már volt okom arra, hogy magamba forduljak.
a lábamat lóbáltam, főleg a harmincadik perc után, és egyre dühödtebben. ennek oka az is volt, hogy a szék pont olyan magas volt, hogy ha lóbáltam a lábam, akkor mindig csosszant egy kicsit a földön, ami pont megtörte a lendületet, és mindig új lendületet kellett vennem, erőből. szóval tudatosan kellett lóbálnom, nem lehetetett lendületből, magától. és ez nem volt olyan jó.
az ablak előtt belülről reluxa volt, úgy állítva, hogy ki lehetett látni rajta, de gondolom árnyékot vetett, amíg sütött a Nap. viszont az emberek, ahogy mentek kint, a reluxán át úgy tűntek, mint akik hátradőlve mennek, és mint akik valahogyan nem emelik a lábukat, hanem siklanak a föld felett. biztos úgy tört a fény, vagy nem tudom, de nagyon furcsa volt. olyan irreális. az egész hely olyan volt mellesleg, még a nem teljesen megkülönböztethető, ezért egybefolyó színű narancssárga barna piros csempék a padlón is ezt az érzést fokozták.
a vizsgálat maga szörnyű volt, mint ahogy emlékeimben kísértett. kaptam vattát, hangtompítási célzattal, közben azon töprengtem, milyen lett volna anélkül. de az ember érdekes teremtmény, kerestem a zenét a zajban, a ritmust, és ismerősként üdvözöltem a visszatérő melódiákat. ehhez képest viszont szegény bankautomata a váróban a monoton villogásával megőrjített, de sebaj. biztos a hangok mások. az mri alatt egész ügyesen sikerült mozdulatlanul maradnom, csak a végén mozgott már a lábam térdből, néha reflexszerűen rúgtam egyes magasabb hangokra. az alaphang amúgy, tehát a mikor csend volt a gépben belül, olyan volt, mintha egy madár csicseregne, kb. csiűfütty, és ezt ismételgette. de nem kétségbeesett madárcsirip volt, az biztos betett volna.
hazafelé láttam a Holdat, aki mellett van nagyon közel épp egy csillag. elszontyolodva gondoltam, hogy apám nem hívott fel, pedig ez biztos valami izgalmas csillagászati esemény, tehát biztos haragos rám valamiért, de mikor beértem az irodába, ahová a benthagyott mobilomlért mentem, és két nem fogadott hívásom volt tőle, és eszembe jutott, hogy a mobilomért mentem vissza, tehát nem is hívhatott, megnyugodtam. legalábbis felőle. a migrénkori reflexeimről és összeszedettségemről nem volt ilyen megnyugtató a véleményem. megint olyan volt így vezetni, mint mindig: megyek, nézek, de nem látok, gyűjtöm befele az ingereket, de sokkal lassabban dolgozom fel. viszont ilyenkor látszik, hogy azért nagyon nagy részben rutinból vezetek és van perifériás látásom. addig jó :).
