akartam írni posztot, szépet, tüzijátékosat, erre nem működött a szerver. hát írtam ide.

olvasgattam a hétvége blogtermését, skypolgatok, örülök, hogy jó a skype. és mindenhonnan az jön, ami tegnap este engem is áthatott, hogy olyan jó lenne, ha lenne valaki, aki van, és akinek én (mi) vagyunk, akihez hozzá lehet bújni, és aki örül, ha hozzábújok, nem a hozzábújásnak, illetve nem csak annak, hanem annak, hogy speciálisan én bújok őhozzá. tegnap éjjel kiolvastam valami kamasznyálat, és utána jöttek a zavaró gondolatok. mert a könyvben minden olyan zavaros volt, de mégis valahogy tisztán zavaros, és összejöttek, és boldogok voltak. az ígéret megvolt. utána eszembe jutott, mert eszembe juttattam, hogy anno, mikor  a decemberi zuhogó esőt nézve a wc melletti folyosóablakban végre végre megfogta a kezem és csókolóztunk, akkor nekem is olyan volt, olyan zavaros de tiszta és egyértelmű. én szeretem őt, ő szeret engem, hol itt a baj? és nem is volt sokáig. de utána lassan megváltoztunk, felnövögettünk. és elváltak útjaink. és akikkel azóta kereszteződnek útjaim, azok már mind, ahogy én is, használt lelkűek. ettől nem lesznek rosszabbak, csak néhol elvékonyodott az anyag, jobban vigyáznak rá, nem mennek be vele minden tüskebokorba, hiába látszik túl rajta  a gyönyörű zöld rét. és én sem vetem bele magam minden tóba, bokorba, hiába lehet, hogy ígéretes. és ezért sok sok vékonyodott könyökű lélekpulóver megy el egymás mellett, pedig boldogak lehetnének, lehet. lehet, hogy nem, de az esélyt sem adják meg egymásnak. és nincsen kihez bújni. és ez fáj. nagyon fáj.