Rég nem írtam, de ez most kijött.
felhívtam egy barátnőmet, hogy megkérdezzem, mit vegyünk a tesója esküvőjére, csevegés, hol voltál nyáron, hát nem nagyon. hogyhogy. hát, nem túl jó dolgok történnek a családomban, de nem nagyon mondom el, mert letargiás leszel. én nagy arccal, mondd csak, énnekem most úgy sincsen olyan jó kedvem, nem tudsz letörni, mondtam neki, ha el akarja mondani, mondja nyugodtan, ha nem, akkor ne. meghalt a mamája. ma. és még olyan fiatal. és mindig egy kemény csaj volt, olyan kis hebehurgya, de kedves, kicsit magamra emlékeztetett, és mindig nagyon kemény, sosem tudtam miért. hát most megtudtam. mert már régóta beteg, és fel lettek készítve. elfogadni nem lehet, de hozzászokni a gondolathoz igen. és most is kedves volt, vihogtunk mindenféléről, mondtam, hogy jöjjön át, meg bármikor, de nem. pedig egyedül van, abban a lakásban. és biztosan fog sírni. szörnyű. de amiért olyan lazán vette (persze nyilván látszólag), közben nem is fogtam fel, hogy mi történt. hogy elment valaki. hogy meghalt. sosem lesz többé. és ráadásul valakinek a mamája volt.
ilyenkor magamba szállok, összes aprócseprő mizériámmal együtt, amik nekem nem aprócseprők, és szubjektíve kell hozzáállni a mérethez, de a halál az más. az objektíve szörnyű. mert elfogadhatatlan. hogy nincsen többé.
és itt kapcsolódok vissza a tehetetlenség-teóriához, amit dédelgetek egy ideje, a vele (nem a barátnővel, hanem vele) való veszekedés-beszélgetésből kinőtt, gyönyörű teóriám, aminek a megléte, átgondolása már könnyíti a dolgokat, ás ezért tudom, hogy jó. csak nem írtam le ide. de a lényeg az, hogy a tehetetlenség szörnyű. mégis, el kell fogadni, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudok én megoldani. és ezeket fel kell ismerni. meg kell próbálni megoldatni azzal, aki tudja, de ha nem megy, tovább kell lépni. mert a patak sem vonalzóval rajzolt úton megy, hanem kanyarog, kanyont vág, kikerül, tavat képez, aminek közepén ott van a szikla, de nem áll meg örökre. néha föld alá megy, de azután előjön (kivéve, aki nem, de az ritka és nem akarok ilyen jellegű kommentet :). és ha az ember megtanulja elfogadni, feldolgozni azt, hogy igenis van, amire ő nem képes, akkor könnyebb. de ez az elfogadás, ami két részből áll, a nemvagyokmindenható felismeréséből, és az ezígymaradéskész elfogadásából, az szörnyű nehéz. de ha ez megy, akkor a tehetetlenségből faladó düh múlik, vagy csöndesül, vagy legalábbis nem lesz akkora. mert az ember nem bírja a tehetetlenséget (ami nem is igazságos, hiszen ha Isten a saját képére alkotott, akkor nekünk is mindenhatónak kéne lennünk, vagy ő nem az, vagy hogy is van ez az egész?) akkor dühös, mert nem bírja elviselni, hogy a dolgok ne úgy legyenek. és ez igaz mindenre. munkára, szerelemre, barátságra. és mindent el lehet fogadni, illetve majdnem mindent. és sok helyütt könnyebbé tesz az az érv, hogy majd jön másik, ami ezt az elmaradt dolgot pótolja, a helyébe lép. de ha valaki meghalt, az ellen SEMMIT nem tudunk tenni, és őt nem pótolja senki. és ezt talán nem is lehet elfogadni. hogy valaki elmegy. hozzászokhatsz a hiányához, de elfogadni, úgy igazán, mélyen, nekem sosem ment. és erre azt hiszem a szuper tehetetlenség-teóriám sem lesz jó. nem ismertem ezt az anyukát, és ezért nem is fájhat személyen, de a barátnőm miatt és úgy általában nagyon rossz. és remélem, hogy azért segítettem neki. nem mondta el senkinek (mert kemény csaj), de én éppen most hívtam, és azért hiszem, hogy jobb, hogy kijött belőle.
